(balról jobbra; Esz-, A-, alt-, basszus-, kontrabasszusklarinét)
A klarinétcsalád számtalan tagjai közül csak négy általánosan használt. A legmegszokottabb a B-klarinét, de sokan játszanak a félhanggal mélyebb A-klarinéton is. Gyakori a magas, átható hangú kis Esz-klarinét, s a B klarinétnál oktávval mélyebb basszusklarinét is.
A klarinét neve a francia la clarinette és az olasz il clarinetto szavakból származik. A clarinetto a clrarino szó kicsinyítőképzős formája, és ennek alapján „kis klarinót” jelent. A clarino kifejezést a klarinét magasabb hangfekvésű, 12 fokú hangsorú változatára is használták, mely a XVIII. század zenekarjaiban könnyebb kezelhetősége, és a trombiták kevésbé kielégítő, nagyjából azonos hangszínű klarinfúvókáját volt hivatott leváltani. A klarinét a legfiatalabb fafúvós hangszer, ugyanis a fuvolát már sokkal régebben elkezdték fejleszteni, az oboa a pásztorsípból, a fagott a basszusbombardóból alakult ki, még azt megelőzően, hogy a klarinét megszületett volna. De a klarinét sem kész művészeti termék, s legalább ily kevéssé új típusú találmány, mivel valójában ez ősrégi népi hangszerből fejlődött ki.
Ez a régi hangszer az ún. chalumeau. A középkorban már széles körben ismert volt Nyugat-Európában , ahová eredetileg keletről érkezett. Az alapforma, és ezzel együtt a mai klarinét őse az óegyiptomi arghul, amely két eltérő hosszúságú, párhuzamosan összefogott nádszálcsőből áll-bambusznádból is szokták készíteni, melyek csőrszerű végükön felerősített, vagy gyakran magába az anyagba bemetszett nyelvlapocskákkal rendelkeznek. Johann Christoph Denner fia, Jacob műhelyében született meg a klarinét, amely elvileg nem egyéb, mint erősen szélesedő tölcsérű tenor-chalumeau. Mivel a hangszercső legnagyobb részének furata itt is hengeres, átfúvásánál a klarinéton is duodecima szól. Jacob Denner egyik nagyon korai klarinétjának főrészén hat hanglyuk, magasan elhelyezett hüvelyklyuk, lábrészén pedig elfordítható kisujj-lyuk található. Az összes hanglyuk lefogásakor f szól, a hanglyuk sorba nyitásával pedig C-dúr hangsor, g-ig. A hangszerről csak a h hiányzik. A XVIII.század közepe táján a hangszert valamelyest meghosszabbították, s a-billentyűt szereltek rá, ami által nemcsak a hangterjedelmének alsó határa mélyült e-re, hanem ennek a hangnak az átfúvásával a h is megszólaltathatóvá vált.
Ha a klarinéton az alaphangokat fújják, hangszíne nagyjából a chalumeau-éval azonos. Ezért hívják a hangszer mély regiszterét még ma is chalumeau-regiszternek. Átfúváskor azonban a klarinét hangja eléggé élessé válik, ezért használható a trombita helyettesítésére. Eleinte a klarinétot magas hangszerként átfúvással alkalmazták, ez nevének magyarázata is (clarinetto =kis trombita). A D-klarinéton a hangok a fogásánál egészhanggal magasabban, a B-klarinéton egészhanggal mélyebben szólnak. A transzponáló méreteket azért építették, hogy a kromatikus hangokat lehetőleg elkerüljék.
Beethoven óta a zenekar állandó tagja. Ebben a korszakban fejlődött (a többi fafúvós hangszerrel -oboa, fagott, fuvola- együtt) a legdinamikusabban. Egyre távolabbi hangnemidegen kromatikus hangokat alkalmaztak, szabadon használták az összes dúr- és mollhangnemet hét keresztig és hét béig.
A klarinét a klasszikusok kedvenc hangszerévé vált. Mozart egy versenyművet és egy kvintettet komponált a hangszerre, s operáiban a szerelem hangszereként használta.
A XVIII.század közepén még csak három billentyű volt rajta, Mozart idejében viszont már az ötbillentyűs klarinét az általános.
1800 körül-a kromatikusság miatt-újabb billentyűk kerültek rá, de konstrukciója alapvetően nem változott. Iwan Müller már 1810 körül kialakított egy 13 billentyűs klarinétot. A legsikeresebb mechanika építése Eugéne Albert(1866), James Clinton(1885) és Oskar Oehler(1880) nevéhez fűződik. 1843-ban Hyacinthe Klosé, a Conservatorie professzora és Louis-Auguste Buffet hangszerkészítő olyan klarinétot konstruált, amely a Böhm-rendszer egyes elemeit alkalmazza. Ma az ilyen Böhm-klarinét a legelterjettebb, Ernst Schmidt módosításaival(1910).
Forrás: http://klarineet.fw.hu/
A monocikli közlekedési eszköz, a bicikli egykerekű megfelelője.
Kipróbálása csak jó egyensúlyérzékkel rendelkező személyek számára ajánlott. Pár óra esés-kelés után az ember kellő gyakorlatra tehet szert az eszköz használatában, ami elsősorban kiváló egyensúlyérzéket és jó reflexeket követel. Kanyarodni is lehet vele, bár az már nem egyszerű dolog: az ember kicsit elfordul felsőtestből, a lába meg majd utána fordul. Elvetemültebbek akár ugrálhatnak is vele.
Az egykerekűzés, mint sport a 90’ évek elején jelent meg. Egy konkrét ember nevéhez fűződik az egykerekűs sport kialakulása, ez pedig „Kris Holm” aki saját tapasztalatait is felhasználva tervezett újabb és újabb egykerekűket. Kezdetben felkerült egy terep gumi, ami már alkalmas volt a hegyi tekerésre – jobb tapadása révén, majd az ülés első felén elhelyezett egy kapaszkodót, amivel a stabilabb haladást segítette elő. Így már nehéz terepen is használható lett. Itt merült fel a kerék méret kérdése ill. a hajtókar mérete, ami meghatározza az egykerekű sebességét. Terepen általában 24’ kerékméretet vagy 26’ használnak, mivel ezzel már kellemes sebességet lehet elérni. Egyes modelleket fékkonzollal szerelnek fel, ami lehetővé teszi V vagy Hidraulikus fék használatát, a fékkart egy konzol segítségével lehet rögzíteni az ülés alatt.
Természetesen nem csak a hegyi kerékpározáshoz hasonló egykerekűzés alakult ki, megjelent emellett, a flatland – hez hasonló freestyle, street, ill. egyéb ügyességi válfajok is, amiből ma már „olimpiát” is rendeznek. Ezen kívül léteznek gólyalábas szaxofonosok is.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A gólyaláb eredetileg sáros, vizenyős terepen gyalogjáráshoz, párosával használatos rúd. Több formai és méretbeli változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ér, és a közepe táján egy-egy talptartó deszka van az oldalára erősítve. Erre lépnek rá, majd a gólyaláb fölső szárát a lábszárukhoz kötik körültekert szíjjal, zsineggel. A gólyalábra felállva hosszú botot, póznát vesznek a kezükbe, arra támaszkodva járnak vele. Gyakorlott ember bot nélkül is tud felkötözött, rövid gólyalábon járni. A másik típus jóval hosszabb, nem kötözik hozzá a lábhoz, csak ráállnak. A felső végét kezükkel fogják vagy hónuk alá dugják. Járás közben nem támaszkodnak másik botra. Taposója lehet a rúd ágcsonkja, még gyakrabban mesterséges, faragott, toldott fadarab. A gólyaláb nagy előnye volt, hogy kímélte a lábbelit. A 19. század második felében a nagykunsági, a sárréti iskolás gyermekek még általánosan használták. A Rétközben (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sárban gólyalábon jártak egymáshoz. Főként agyagos talajú vidékeken volt használatos Erdélyben (Szilágyság, Mezőség, Székelyföld), de ismerték a moldvai csángók is. A Felföldön az iskolás gyermekek használták századunk elején (Tarna, Zagyva, Eger, Sajó folyók völgyében). Pásztorok több vidéken is jártak gólyalábon.
A gólyaláb kezdetleges, alkalmi változatait igen elterjedten és régtől fogva használja az emberiség. Némely afrikai népek maszkos, kultikus táncainak, szertartásainak is fontos kelléke. Szórványosan az európai parasztkultúrák maszkos szokásaiban is előfordul. Azonban a gólyaláb jelentősége a sáros talajon való átkelésen és törzsi táncokon jóval tovább mutat.
A Gólyaláb és a gólyalábas artista a cirkuszi produkciók szerves része a cirkuszi zsonglőr artista mutatványos kultúra kialakulásának kezdeteitől. A gólyaláb ilyen célú használata elsőként Kínában jelent meg. Azóta pedig már a világ legkülönbözőbb országaiban is a cirkuszi jellegű produkciók rendkívül népszerű és látványos eszköze
A 19. század második felétől kezdődően egyre inkább felismerték a gólyalábas hirdetés és figyelemfelkeltés jelentőségét. A manapság egyre népszerűbb gólyaláb színészi, mutatványos, cirkuszi, promóciós, hirdetési, komédiás, zsonglőr, artista, bohóc (és zenész! ) kellékké alakult.
Tájnevei: Az eszköz nevei közül a gólyaláb mellett a cséklye (palócság), csáklya (Szilágy), mankó, bankó, lábka, garagulya szavak említhetők.
- Michael Andrew Hucko néven 1918. április 7-én született a New York állambeli Syracuse-ban, Egyesült Államok. 2003. június 19-én hunyt el. Az 1939-es, New Yorkba történt megérkezése és 1942-es, az amerikai légierőhöz történt bevonulása között Hucko számos zenekarban játszott, többnyire tenorszaxofonon. Szerepelt Jack Jenney, Will Bradley Joe Marsala, Charlie Spivak és Bob Chester csapatában. A hadseregben Hucko a klarinétra tért it, mert a menetelésnél a tenorszaxofon nem volt megfelelő hangszer. Ray McKinley és Zeke Zarchy beajánlották Glenn Millernek, és néhány tipikus katonai "baleset" után végül az AAF zenekar tagja lett. A zenekarban első altos volt, aki klarinéttal váltott, Hucko tevékenységéből különösen a Stealin' Apples keltett figyelmet...
A második világháború befejezése után Hucko Benny Goodman tenorszaxofonosa lett, majd McKinleyvel dolgozott, meg rádiózenekarokban, továbbá Jack Teagarden és Eddie Condon meg mások társaságában dixie-landet is játszott. A Teagarden - Earl Hines zenekar tagja volt annak európai turnéján 1957-ben, majd a következő évben csatlakozott a Louis Armstrong's All Starshoz.
A hatvanas években jobbára stúdiómunkát végzett a CBS, az NBC és az ABC részére, 15 évig első klarinétos a könnyű-zenei zenekarban, a klasszikus zenekarban pedig második klarinétos. Ezen szerződések közepette azért talált időt arra, hogy Londonnal a klubokban fellépjen és hogy szólóban turnézzon a világ körül. A hetvenes években Lawrence Welk zenekarában játszott és turnézott, néha a Glenn Miller zenekar vezetője volt, emellett saját zenekarát is vezette, amelynek tagja volt felesége, Louise Tobin énekesnő is. A nyolcvanas években sokat turnézott, hol szólóban, hol zenekarával, a Pied Pipersszel. 1991 végén Nagy-Britanniában és az európai szárazföldön turnézott, egy kisegyüttest vezetett, amelyben Glenn Zottola és Roy Williams is szerepeltek.
Albumok: Peanuts Hucko And His Orchestra I (1953), Peanuts Hucko And His Orchestra II (1956), Peanuts Hucko And His Orchestra 111 (1957), The lack Teagarden-Earl Hines All Stars In England (1957), Peanuts Hucko And His Roman New Orleans Jazz Band (1959), Live At Eddie Condon's (1960-61), Eddie Londonnal: Midnight In Moscow (1962), Red Norvóval: Live In Pasadena (1970-72), Peanuts... (1975), Peanuts Hucko With His Pied Pipers Quintet (1978), Peanuts In Everybody's Bag (kb. 1980), Stealin' Apples (kb. 1982), Tribute To Louis Armstrong (1983), Tribute To Benny Goodman (1983). Antológiák: Glenn Millerrel: Rare Performances (1943-44), Jam With Peanuts (1947-48)
Forrás: Jazz-zenészek Lexikona
- 1928. december 18-án született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. A tenorszaxofonos Land kora gyermekkorától Kaliforniában élt, sokat gyakorolt együtt Eric Dolphyval, minden nap Dolphy otthonában játszottak. Ezen összejövetelek helyi híre alapján szerződtették Harold Landot Teddy Edwards helyére a Max Roach - Clifford Brown Sextetben. Ez 1954-ben volt és a következő év novemberére, amikor elhagyta a bandet, hírneve már igen jelentős lett... 
1956-ban Curtis Counce befolyásos együttesének tagja lett, emellett számos kiemelkedő lemezfelvételt készített vezető nyugati parti zenészekkel, saját együtteseit vezette, valamint Red Mitchell-lel közösen vezetett egy pompás bandet. Land kiemelkedő tehetségű játékos, aki jellegzetes stílusát már korán kifejlesztette, később John Coltrane stilisztikai patternjeiből átvett néhányat, és azokat beolvasztotta saját nagyon eredeti világába...
Albumok: The Harold Land All Stars (1949), Clifford Brown And Max Roach (1954), The Curtis Counce Group/Landskide (1956), You Get More Bounce With Curtis Counce (1957), Counce-szal: Carl's Blues (1958), Harold In The Land Of Jazz (1958), Grooveyard (1958), The Fox (1959), West Coast Blues! (1960), Eastward Ho! Harold Land In New York (1960), Take Aim (1960), Red Mitchelllel: Hear Ye! (1961), The Harold Land Quintet (1963), The Harold Land-Carmell Jones Quintet (1963), The Pace-maker (1968), Choma (kb.1971), Daraisi (1974), Blue Mitchell-lel: Mapenzi (1977), Live At Junk (1980), Xocia's Dance (Sue-she) (1981).
Forrás: Jazz-zenészek Lexikona
A hangszer megfúvása a következõképpen történik: A fúvóka ferde részének kb. egyharmadát a szánkba vesszük úgy, hogy felsõ fogsorunk a fúvókát, az alsó fogsorunkra borított alsó ajkunk pedig a nádat szorítja. A mélyebb hangok játékánál gyengébb, a magasabbaknál erõsebb ez a szorítás.
Amikor lélegzetet veszünk, mind a szájtartás, mind pedig a szorítás változatlan marad, csupán a száj két szélénél nyissuk szét ajkainkat. Játék közben még arra is ügyelnünk kell, hogy a levegõ csak a fúvókába jusson, ne áramoljék ki a száj szélein, mivel az egyfelõl energiaveszteség, másfelõl kellemetlen, zizegõ hangot ad.
A nyelv hegyét a nád elé helyezzük és miután megfelelõ mennyiségû levegõt lélegeztünk be, hirtelen a száj belsejbe rántjuk, hasonlóan ahhoz, mintha Ti-Tu-Ta-Te-szótagot ejtenénk ki.
Szaxofon
Eredete a többi fafúvós társáétól eltérően nem ókori gyökerekre vezethető vissza, kialakulásáig "csupán" kb. 150 évet kell visszautaznunk a múltban. Így a szaxofon az egyik legújabb a hangszerek birodalmában.
Feltalálója a belga származású Adolph Sax, hivatásos hangszerkészítő mester és tehetséges zenész volt. Az első szaxofont (egy basszushangszert) először 1841-ben mutatták be a híres zeneszerzőnek, Hector Berlioznak. Végül 1845-ben lett a zenekarok teljes jogú tagja. Ebben az évben volt a híres "zenekarok csatája". A francia katonazenekar ekkoriban még mindig a "hagyományos" hangszerfelállással játszott. Sax úgy látta, ez jó alkalom arra, hogy bemutassa a világnak: a szaxofon mennyire meg tudja javítani minden zenekar hangzását. Javasolta, hogy versenyezzen a hagyományos hangszerelésű katonazenekar egy szaxofonnal kiegészített zenekarral. Sax 28 tagú zenekara a francia 35 tagú zenekarhoz képest is elbűvölte a közönséget. Azon a napon a szaxofon hivatalosan is a francia katonazenekar tagja lett, és hamarosan más zenekarok is felvették soraikba. 1846. március 20-án szabadalmaztatták, azóta gyönyörű, változatos és buja hangja miatt minden zenekar alkalmazza.
A szaxofon egyesíti magában a fuvola oktávoló rendszerét a klarinét fújástechnikájával. A fogáshelyek - éppúgy, mint a fuvolán - mindkét oktávban ugyanott vannak, ami mérhetetlenül könnyebbé teszi a klarinétnál, a náddal való megszólaltatás viszont a klarinét könnyebbsége a fuvolával szemben. Másik oka a kedveltségének a gyönyörű hangszíne, amely bizonyos mértékig a klarinétra emlékeztet, ám ennél egy kicsit ércesebb, és rendkívül gördülékeny lágysággal is megszólaltatható.
A szaxofon úgynevezett nyelvsípos, keverék fafúvós hangszer: az oboa kúpalakú furatához a klarinét szimplanádas fúvókáját társítja. Annak ellenére, hogy rézből készül, fogástechnikája folytán a fafúvósok családjához szokták sorolni.
Négy fő tagja a szoprán- (B-hangolású), alt- (Esz), tenor- (B) és baritonszaxofon (Esz).
