A klarinét neve a francia la clarinette és az olasz il clarinetto szavakból származik. A clarinetto a clrarino szó kicsinyítőképzős formája, és ennek alapján „kis klarinót” jelent. A clarino kifejezést a klarinét magasabb hangfekvésű, 12 fokú hangsorú változatára is használták, mely a XVIII. század zenekarjaiban könnyebb kezelhetősége, és a trombiták kevésbé kielégítő, nagyjából azonos hangszínű klarinfúvókáját volt hivatott leváltani. A klarinét a legfiatalabb fafúvós hangszer, ugyanis a fuvolát már sokkal régebben elkezdték fejleszteni, az oboa a pásztorsípból, a fagott a basszusbombardóból alakult ki, még azt megelőzően, hogy a klarinét megszületett volna. De a klarinét sem kész művészeti termék, s legalább ily kevéssé új típusú találmány, mivel valójában ez ősrégi népi hangszerből fejlődött ki.
Ez a régi hangszer az ún. chalumeau. A középkorban már széles körben ismert volt Nyugat-Európában , ahová eredetileg keletről érkezett. Az alapforma, és ezzel együtt a mai klarinét őse az óegyiptomi arghul, amely két eltérő hosszúságú, párhuzamosan összefogott nádszálcsőből áll-bambusznádból is szokták készíteni, melyek csőrszerű végükön felerősített, vagy gyakran magába az anyagba bemetszett nyelvlapocskákkal rendelkeznek. Johann Christoph Denner fia, Jacob műhelyében született meg a klarinét, amely elvileg nem egyéb, mint erősen szélesedő tölcsérű tenor-chalumeau. Mivel a hangszercső legnagyobb részének furata itt is hengeres, átfúvásánál a klarinéton is duodecima szól. Jacob Denner egyik nagyon korai klarinétjának főrészén hat hanglyuk, magasan elhelyezett hüvelyklyuk, lábrészén pedig elfordítható kisujj-lyuk található. Az összes hanglyuk lefogásakor f szól, a hanglyuk sorba nyitásával pedig C-dúr hangsor, g-ig. A hangszerről csak a h hiányzik. A XVIII.század közepe táján a hangszert valamelyest meghosszabbították, s a-billentyűt szereltek rá, ami által nemcsak a hangterjedelmének alsó határa mélyült e-re, hanem ennek a hangnak az átfúvásával a h is megszólaltathatóvá vált.
Ha a klarinéton az alaphangokat fújják, hangszíne nagyjából a chalumeau-éval azonos. Ezért hívják a hangszer mély regiszterét még ma is chalumeau-regiszternek. Átfúváskor azonban a klarinét hangja eléggé élessé válik, ezért használható a trombita helyettesítésére. Eleinte a klarinétot magas hangszerként átfúvással alkalmazták, ez nevének magyarázata is (clarinetto =kis trombita). A D-klarinéton a hangok a fogásánál egészhanggal magasabban, a B-klarinéton egészhanggal mélyebben szólnak. A transzponáló méreteket azért építették, hogy a kromatikus hangokat lehetőleg elkerüljék.
Beethoven óta a zenekar állandó tagja. Ebben a korszakban fejlődött (a többi fafúvós hangszerrel -oboa, fagott, fuvola- együtt) a legdinamikusabban. Egyre távolabbi hangnemidegen kromatikus hangokat alkalmaztak, szabadon használták az összes dúr- és mollhangnemet hét keresztig és hét béig.
A klarinét a klasszikusok kedvenc hangszerévé vált. Mozart egy versenyművet és egy kvintettet komponált a hangszerre, s operáiban a szerelem hangszereként használta.
A XVIII.század közepén még csak három billentyű volt rajta, Mozart idejében viszont már az ötbillentyűs klarinét az általános.
1800 körül-a kromatikusság miatt-újabb billentyűk kerültek rá, de konstrukciója alapvetően nem változott. Iwan Müller már 1810 körül kialakított egy 13 billentyűs klarinétot. A legsikeresebb mechanika építése Eugéne Albert(1866), James Clinton(1885) és Oskar Oehler(1880) nevéhez fűződik. 1843-ban Hyacinthe Klosé, a Conservatorie professzora és Louis-Auguste Buffet hangszerkészítő olyan klarinétot konstruált, amely a Böhm-rendszer egyes elemeit alkalmazza. Ma az ilyen Böhm-klarinét a legelterjettebb, Ernst Schmidt módosításaival(1910).
Forrás: http://klarineet.fw.hu/
